11.fejezet

11. fejezet

Apa-lánya kapcsolat?

* Becca szemszöge *

Karina sóhajtott, jelezve, hogy befejezte a mondandóját. Meg akartam szólalni, kérdezni akartam, de egyszerűen nem ment. Mintha sosem tudtam volna beszélni.

– Mi?- robbant ki belőlem kicsit túl hangosan.

Ez egyszerűen nem lehet igaz. Ilyen nincs!

– Ez az igazság. Sajnálom, hogy titkolóztunk. – az előttem lévő lány, nem az a Karina, akit eddig ismertem. Ő kedves, együtt-érző.

– És … az a csók? – lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam, amiért ez volt az első kérdésem. Karina felkacagott, de ebben a nevetésben gyötrelem is csengett, mire jobban elszégyelltem magam.

– Ne aggódj! – sóhajtott. – Csak átadta a véredet! Én nem lettem volna képes felkelni, ilyen állapotban.

– Értem. – hatalmas szikla esett le a szívemről. – És most mi lesz?

– Ettől a kérdéstől féltem. – sóhajtott. – Őszintén szólva, nem tudom. – ekkor felállt és az ajtó felé vette az irányt. – Talán beszélned kéne Aleccel is. – mielőtt megszólalhattam volna, kiment a szobából és pár pillanat múlva, Alec félénken ült le elém.

– Becca – kezdte volna, de félbe szakítottam.

– Szereted még Karinát?

– Mi? – csodálkozott.

– Válaszolj! – követeltem magabiztosan. – Szereted még Őt?

Alec habozott.

– Talán közös volt a múltunk, de … nem Őt szeretem.

Elmosolyodtam, majd közelebb hajoltam hozzá. Két tenyerem közé vettem az arcát,majd egy csókot leheltem az ajkára. Éreztem, ahogyan Alec megdöbben, de a következő pillanatban beletúrt a hajamba,közelebb húzott magához  és megcsókolt.

* Karina szemszöge *

Halkan becsuktam a gyengélkedő ajtaját és letöröltem egy könnycseppet. Elhatároztam magam. Tényleg el kell felejtenem Őt...

Vettem egy mély levegőt, majd egy mosolyt erőltettem az arcomra és elindultam. Kisétáltam az iskola hatalmas ajtaján, majd végigmentem a kavicsos járdán, egészen a főkapuig, ahol egy fekete kocsi várt rám. Az sofőr kinyitotta nekem az ajtót, majd beültem a szürke bőr ülésre.

– Karina! – szólalt meg mellettem önelégült vigyorral Benedick.

– Apu! – nem tudtam tagadni, mennyire örülök neki. Egy könnycsepp rohant végig az arcomon, melyet Benedick letörölt.

– Örülök, hogy végül mellettem döntöttél. – mosolygott a férfi. – Nincs szükséged senkire, csakis rám!

– Igazad van, apa! – mosolyogtam. De miért csinálom én ezt, mikor -

A sorfőr elindult, vissza arra a helyre, amit a legjobban gyűlölök. Magam mögött hagytam az iskolát, Beccát és Alecet. A szívem majd megszakad, de apával lehettem. Érte megérné –

– Szeretsz engem, igaz Karina? – kérdezte Benedick, miközben az ablakon bámult kifelé.

– Miféle kérdés ez, apa? – mondtam talán túl hangosan. – Persze, hogy szeretlek.

– Annak ellenére is, amit művelek veled? – megbánást hallottam volna? Nem lehet!

– Nem haragszom! Érted csinálom! – hajoltam közelebb. – Kibírom!

– Idióta! – suttogta, majd rám nézett. Szemében felfedeztem a pillanatnyi őrületet. – Idióta! – kiabálta, majd felpofozott, mire bevágtam a fejemet az ablaküvegbe.

– Apa! – nyöszörögtem. Úgy éreztem magam, mint egy gyenge kislány. – Miért? Miért nem szeretsz engem? – a könnyeim patakokban folytak az arcomon. – Miért nem lehet tökéletes a számodra! Meg akarok felelni neked! Mondd el mit kell tennem, hogy a lányodnak tekints! Szeretlek, apa!

Benedick nem szólalt meg, az mellette lévő ablakot fürkészte. Nem tudom mi jár a fejében, sosem tudtam. Talán sosem akarom megtudni.