13.fejezet

Sajnálom ,hogy nagyon későn hoztam az új fejezetet, nem kezdek el magyarázkodni , csak remélem megértitek:) De most itt van egy új rész, melyben eltávolodunk kicsit az akadémiától! Remélem tetszeni fog!:)
Puszi: Viktória


13.fejezet
Elhagytuk az Akadémiát!

 * Alec szemszöge*

A hold fényesen ragyogott az égen, mellette pedig apró pontoknak tűnő csillagok táncoltak.
Vajon támogatni akarnak? Esetleg lebeszélni? - tűnődtem miközben elhajtottam az Amano akadémia mellett, Arthur szürke volvójában. Nem fog örülni neki,hogy elloptam,de ez most egy cseppet sem érdekelt. Csak Karina megmentése járt az eszemben.
A fák és a bokrok fél pillantás alatt rohantak el mellettem,miközben egy kézzel a volánt fogva, másik kézzel pedig a sárga mappát szorongatva távolodtam el az eddigi életemtől.
És Beccától - 
Karina egy isten háta mögötti helyen volt, valahol a Scafell csúcs lábánál, Cumbria megyében. Régen nagyon sok turista járta be a gyönyörű helyet,de mára alig lehet róla hallani. 
Tökéletes hely a bujkálásra.
A sötét úttestet csak én koptattam a régi kerekekkel,melyeket már le kellett volna cserélni,de Arthur sosem volt ilyesmikre képes. És sosem hagyta el a drága akadémiáját, melyben minden diák halálra van ítélve, hisz -
Egy hangos pukkanást hallottam a hátam mögött, a kocsi pedig irányíthatatlanná vált. Felkiáltottam volna félelmemben, a nem azzal lettem volna elfoglalva,hogy le ne sodródjak az útról és repüljek körülbelül tíz métert a mélybe. A szívem a torkomban dobogott,de szerencsére még időben meg tudtam állítani az autót. Káromkodtam egy sort, majd kiszálltam. Szerencsére csak egy karcolás látszott a motorháztetőn,de a gumiknak annyi.
Remek. Most sétálhatok több, mint húsz kilométert. 
Mivel már régen nem ittam vért, nem tudnék elfutni Karinához. Sóhajtoztam magamban, majd eszembe jutott Becca. Nem rég ittam belőle ... 
- Akkor próbáljuk meg a régi szép idők emlékére. - motyogtam magamba, majd lassan futni kezdtem. Először normális tempóban, majd egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül sikerült elérnem a megfelelő sebességet. Olyan gyorsan futottam, hogy nem láttam a külvilágból semmit, csak a mellettem elhaladó hosszú,fehér csíkokat. Örültem, hogy a vámpír énem újra a felszínre tört,de bűntudatom is volt egyben.
Utálom az ilyen kettős érzéseket.

* Becca szemszöge*

- Szia! Izé .. bocsi. Nem láttad Alect? - kérdeztem idegesen Sue Cabot-tól, miközben úgy éreztem,hogy minden vér az arcomba fut.
- Én nem ,de ... - nézett a háta mögé,majd közelebb lépett és halkan folytatta. - Lily azt mondta ,hogy páran hallották,ahogyan az igazgatóval kiabál.
- Az ... igazgatóval?
Sue hevesen bólogatni kezdett. Megköszöntem neki, majd kikerültem és futni kezdtem. 
Fogalmam sincs, ki ez a Lily, de ha nem mond igazat, kinyírom!
Megálltam a faház előtt, ahonnan apró mozgolódások hallatszottak ki és halk káromkodás. A lábaim remegni kezdtek,de erőt vettem magamon és kopogtam,majd beléptem. 
A lámpa homályos fényében is láttam Arthur szikrákat szóró tekintetét,ahogyan a földről szedegette fel a fehér papírokat.
- Hamarosan takarodó! Nem kéne a kollégiumban lenned? - kérdezte közömbösen.
- Izé..sajnálom,csak - folytattam volna,de a férfi közbevágott.
- Alec elment. Karina után. - közelebb lépett hozzám, mire nyeltem egyet. A kezembe nyomott egy cetlit és a fülemhez hajolt. - Állítsd meg azt az idiótát, mielőtt valami hülyeséget csinál! Tudom ,hogy tisztában vagy a dolgokkal. Legalábbis az egy részével. Szóval kérlek, állítsd meg mielőtt kitudódik a titkom!
A lábaim remegni kezdtek, én pedig úgy éreztem ,hogy lassan száll ki belőlem az élet. Legyőztem a félelmemet, majd bólintottam egyet és kiléptem az ajtón.
- Milyen érzés tudni ,hogy lecseréltek? - vigyorodott el az igazgató.
- Ha jól emlékszem éppen segíteni indulok magának. - mosolyogtam,majd nem vártam meg Arthur reakcióját és a garázs felé vettem az irányt.
Charles, a sofőr, szó nélkül nyitotta ki előttem a garázs ajtaját,majd a kezembe nyomott egy kulcs-csomót. Úgy tűnik Arthur már értesítette Őt. Miközben elhajtottam az iskolától, Arthur titkán járt az eszem.
Vajon mit rejteget?

* Karina szemszöge*

A levegő nehéz volt és dohos, undorodtam a levegő vételtől. Vizelet és vér szaga terjengett a levegőben.
Csak egy kis levegőre lenne szükségem.
Az előttem lévő rácsok, mint egy sor lenéző börtönőr tornyosultak felém. A sötét szobában nem volt ablak, így csak találgatni tudtam a jelenlegi napszakról.
Megint ugyanott, mint pár hónappal ezelőtt. Se napfény,se vér ... semmi. 
Egy könnycsepp pergett le az arcomon, majd hangosan zokogni kezdtem.
- APA! - sikítottam, míg könnyeim záporával küzdöttem. - APU!

Egy időre elhallgattam, hátha történik valami,de a szobát átölelte a kétségbeesett csend. Elterültem a nedves földön,majd arcomat kezeimbe temetve zokogtam tovább.
Miért csalódok benned mindig, apa? Miért térek mindig vissza hozzád?
Messziről kiabálás hallatszott,de a súlyos kőfal elnyomott minden szót, így nem tudtam kiszűrni semmit. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történhetett,de inkább a földön maradtam. Úgy éreztem magam,mint egy üres játékbaba, ami nem bír megmozdulni sem. Halkan dúdolgatni kezdtem, egy ismeretlen dalt,amit még nagyon régen hallottam. Édesanyám énekelte nekem mindig,mikor kislányként nem tudtam elaludni. Vajon ,hogy emlékezhetek erre, ha anyám arcát már örökre elfeledtem? Egyre hangosabban dúdolgattam és úgy éreztem szívem végre megnyugvásra talált.
De meddig fog ez tartani? Pár pillanatig?
Fehér hálóingem,amit apa adott nekem, tele volt mocsokkal és vérrel. Végignéztem magamon. A sötétben halványan ki tudtam venni vékony alakomat,mely szánalmasan terül el a földön.
Miért -
Kezeim ragadtak valami számomra ismeretlen anyagtól.
vagyok én -
Az egész testem szüntelenül remegni kezdett, a hangok pedig hangosodni kezdtek odakint.
ennyire - 
Felismertem ezt a hangot. Még akkor is, ha nagyon messziről hallottam.
- Alec! - suttogtam. Igen ez Ő. És az én nevemet kiabálja. Fel akartam ülni,de meggondoltam magam.
szánalmas?