7.fejezet

7. fejezet
Szegény Karina

* Becca szemszöge*

Mi ez az érzés? Annyira fáj ... és éget. Mintha valami széttépne a testemet és a lelkemet. Sírni akarok és ordítani. Hol vagyok? Itt minden sötét és világos. Bántja a szemem , de közben álomba ringat. Mi ez a hely? Hol van Alec? És Vicki? Álmodom vagy ébren vagyok? Nem emlékszem semmire,csak foszlányokra melyek ... zavarosak. Halk motoszkálás hallok mindenhonnan, hangokat, melyeket nem tudok képekhez kötni. 
Egy ismerős hangot hallottam a sok ismeretlen közül,mely egyre erősödött. Kiabált, mégis úgy hallottam ,mintha nagyon távol, víz alól beszélne hozzám.
- Becca! - válaszolni akartam ennek a végtelenül kellemes,de mégis nyugtalan hangnak és meg akartam nyugtatni. - Becca!
- Jól vagyok! - mondani akartam,de hangom csak a gondolataimban létezett.  Hirtelen érezni kezdtem a kezeimet és a lábaimat. Meg tudtam mozdítani őket és ennek hatására nagy kő esett le a szívemről. 
Hirtelen felpattant a szemem. A fehérre meszelt plafont láttam magam előtt, majd mikor elfordítottam a fejem, Alect vettem észre, amint kezébe temette az arcát. Végignéztem magamon. Egy fehér selyemtakaró volt felhúzva a nyakamig. Egy teljesen ismeretlen szobában találtam magam.
- Alec? - kérdeztem, mire a fiú felkapta a fejét. Szeme piros volt és dagadt, könnyek száradtak az arcán. Alec kinézetéről eszembe jutottak minden, a képek hirtelen beugrottak. 
Ahogyan beléptem a színház terembe, Alec csodálkozott tekintete, ahogyan Vicki rám-támad és ahogyan ... Alec ...
Gyorsan felpattantam, olyan hirtelen ,hogy majdnem összeestem. A falhoz rohantam és próbáltam visszatartani a könnyeimet.
- Hol van Vicki? - kérdeztem halkan. Alec felállt a székről, majd kicsit közelebb lépett hozzám,de nem válaszolt. - Hol van Vicki? - kiabáltam.
Alec még mindig nem válaszolt,ezért egyre idegesebb lettem. Tekintetében kétségbeesés csillogott.
- Mit tettél? - könnyim patakokban folytak az arcomról. Lábaim megremegtek,hirtelen alig kaptam levegőt. 
- Sajnálom. Annyira sajnálom! - lépett közelebb, miközben az Ő könnyei is szüntelenl folytak. 
- Ne! - lábaim felmondták a szolgálatot. A fal mentén lecsúsztam a földre,majd felhúztam a térdeimet. Lassan ráztam a fejemet,nem akartam elhinni.
- Megtámadott téged ... - kezdte Alec,majd legugolt mellém. - Én ... én nem tudtam ...
- Vicki ... meghalt? - nyögtem. Hallottam a,hogyan a fiú vesz egy mély levegőt,majd lassan válaszol:
- Attól tartok. 
- Kérlek hagyj egyedül! - hadartam gyorsan, majd felálltam és letöröltem a könnyeimet.
- De ...
- Menj innen! - ordítottam és az ajtó felé mutattam. Alec remegő lábakkal felállt és mielőtt elhagyta a szobát még visszatekintett rám. Egészen addig fojtottam vissza a könnyeimet,míg kiment, aztán az ágyba vetettem magam és szüntelenl sírni kezdtem.

* Alec szemszöge *

Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd mikor felpillantottam, Karinát láttam a falnak dőlve.
- Hogy van? - mosolygott.
- Szerinted? - kérdeztem gúnyosan majd elsétáltam mellette. 
- Ismersz engem, Alec. Mindig betartom az ígéretemet. - követett. - De rólad ezt nem mondhatom el.
- Hogy érted? - megálltam, majd belenéztem sötétkék szemeibe. - Hogy értetted akkor? 
- Butus Alec! Hát nem emlékszel? - kérdezte nyájas hangon. - " Mindig melletted leszek és örökké várnék rád! Ezt sose felejtsd el!" Te mondtad nekem régen, mielőtt engem elhurcoltak. 
Sajnos tisztán emlékszem arra napra. A virágos réten voltunk, ami az idő múlásával a kedvenc helyünké vált. Oda menekültünk az emberek és a család elől, egymás karjaiba.
- Azóta minden megváltozott. Te kegyetlen lettél, én pedig beleszerettem valaki másba. - hajtottam le a fejem. Karina hirtelen közelebb lépett hozzám,majd felpofozott. 
- Nem akarom ezt hallani! - felpillantottam és csodálkozva vettem észre,hogy Karina visszafojtja a könnyeit. - Megígérted,hogy szeretni fogsz! Kérlek, ne engedd ,hogy megbánjam azt ,hogy hittem neked!
- Karina ... - kezdtem,de belém fagyott a szó. Nem tudtam neki semmit mondani. Nem várta meg, míg kitalálok valamit,hanem sarkon fordult és elviharzott. Sosem láttam még Karinát ilyennek. 

* Karina szemszöge *

Gyorsan letöröltem a könnyeimet és gyorsabban kezdtem lépkedni a szobám felé. Becsuktam magam mögött az ajtót és észrevettem,hogy egy öltönyös alak áll az ablakom előtt.
- Még van időm! - kiabáltam. 
A férfi megfordult és rám szegezte sötét szemeit. Hirtelen az egész testemet átjárta valami szörnyű és ismerős érzés.
- Az intézet már nagyon hiányolja magát. Az magán végzett kutatások nélkülözhetetlenek.
- Benedick azt mondta, hogy két évszaknyi időt ad nekem ,hogy elintézzek mindent. Még csak pár hete szabadultam ki. - mondtam határozottan.
- Benedick talán nem gondolta át rendesen. Ezért engem küldött,hogy hetente egyszer elvégezzem a szükséges eljárásokat az iskola alaksorában. Az igazgató megadta rá az engedélyt!
- Ike ... - kezdtem volna ellenkezni,de rájöttem ,hogy semmi értelme. - Rendben van. Szombatonként kísérletezhetsz rajtam. Talán hétfőre elmúlnak a sebek,így nem fognak kérdezősködni. - hajtottam le a fejem.
- Nocsak, te, a hitvány kutya, is alkudozni mer? - lépett közelebb hozzám Ike. - Nem szégyelled magad?
Elfordítottam a fejem. Összeszűkült a szemem, vissza kellett fognom magam,nehogy nekiessek. Bár értelmetlen küzdelem lenne. Ike már többször bizonyította nekem az erejét, mikor rá támadtam. 
Mikor Ike elhagyta a szobámat, lefeküdtem az ágyra. Sokáig nem jött álom a szememre. Annyira boldog voltam ,hogy kaptam egy fél évet kíséreltek és fájdalmak nélkül.  Ez az én szerencsém. Megfordultam, majd behunytam a szemem és próbáltam elaludni. Bár elég reménytelen, ezek után.