8.fejezet

8. fejezet
Szegény Karina II. rész 

* Becca szemszöge*
- Ms. Hale többé már nem a mi iskolánkban tanul. Elköltözött távoli rokonaihoz, a világ másik felébe.- a földrajz tanár megállás nélkül hazudott Vicki költözéséről, miközben én próbáltam nem elbőgni magam. Tegnap éjszaka nagyon sokat töprengtem azon,hogy képes vagyok iskolába jönni,de beszélnem kell Aleccal és nem merem kettesben hagyni Őt Karinával. 
A fiú megfeszülve ült a padjában. Őt is marta az igazság, úgy mint engem.
Felette két padsorral Karina ült. Kezei remegtek és úgy láttam ,bármikor sírva fakadhat. Őt is megviselte volna Vicki halála?
Az lehetetlen. Hisz Ő volt az aki ...
Megráztam a fejem,de akármennyire el akarom felejteni a tegnap történteket, egyszerűen nem megy. 
Mivel pár órával ezelőtt rendesen kisírtam magam, így nem áll fenn a veszélye  hogy teljesen idiótának nézve állnak körülöttem,miközben én térdre rogyva zokogok a földön. Muszáj el terelnem a gondolataimat,így a földrajztanárra figyeltem, ahogyan elragadtatva beszélt Ázsia területéről. De tudom,hogy van mellettem egy üres szék,amely csak Vickire vár.
Alec arcát fürkésztem,de Ő csak bámult maga elé a nagy semmibe. Azt akarom,hogy rám nézzen és biztatóan rám mosolyogjon  De Őt is vigasztalnom kell,hisz Vicki az Ő barátja is volt.Vettem egy mély levegőt, majd homlokomat hozzáérintettem a hideg padhoz. Lehunytam a szemem és próbáltam minden feszültséget kiadni magamból,de mégis ordítani volt kedvem. 
Óra után azonnal Alect kerestem.
- Alec ... - kezdtem,de belém fagyott a szó. A fiú szemei pirosak voltak, arca olyan fehér, mint a hó.Gondolkodás nélkül megöleltem, Ő pedig erősen magához szorított.
- Jól vagy? - suttogta halkan és pedig bólogattam. Igazság szerint nagyon rosszul voltam,de nem akartam sírós libának látszani Alec előtt, bár biztosan megértené. 
- Milyen édes! - hallottam egy gúnyos hangot mellettünk, mire gyorsan hátraléptünk egyet. Karina vigyorgott ránk,egy padnak támaszkodva. Nagyon magabiztosnak tűnt, szemeiben mégis könnyek gyűltek. - Hogy vagy Becca? - olyan hangsúllyal kérdezte,hogy kedvem támadt felpofozni.
- Hagyj minket békén! - mondtam halkan. 
- Milyen vicces! Alec ölte meg Vickit, mégis engem gyűlölsz. - kacagott.
- Fejezd be, Karina! - szólalt meg végre Alec.
- Drága, Alec. Miért nem meséltél Beccának a régi időkről? - lépett előre a lány. - A napfényes réten, a tó közelében ...emlékszel, ugye?
- Bár el tudnám feledni! - Alec szemei villámokat szórtak. De vajon miről beszélhetnek?
- Ez nagyon gonosz volt. Pedig én magányos éjszakákon mindig rád gondolok ... - vigyorodott el újra Karina, majd rám emelte sötét szemeit. - Hiányzik Vicki? Ostoba lány volt! Nem vette észre ,hogy csak kihasználtam. 
Előre léptem és lendítettem a kezemet,hogy felpofozzam. Nem gondolkoztam. Karina olyan sebességgel kapta el a csuklómat, hogy hirtelen elfelejtettem levegőt venni. Hirtelen közelebb húzott magához, hogy egyenesen a fülembe tudjon beszélni.
- Ha nem vigyázol te is Vicki sorsára jutsz! - mondta dühösen, majd hátralökött. Ha Alec nem kap el időben, biztosan a padlón végzem. Mire felpillantottam a lány eltűnt. Szívem még mindig hevesen vert és ez nem hagyott alább az óra kezdetével sem.

* Alec szemszöge *

A legutolsó óra után elkísértem Beccát a lány kollégiumba, majd meg akartam keresni Karinát. Akármennyire el akarom Őt felejteni, nem megy. Hiszen Karina volt az egyetlen ember, aki egy kicsit is foglalkozott velem a szüleim halála után. 
Mikor befordultam a sarkon megpillantottam a lányt, ahogyan egy nagydarab, öltönyös fickóval beszélgetett. Odasimultam a falhoz és hallgatózni kezdtem.

- Ma este előkészítünk a holnapra. - mondta a férfi.
- Rendben! - Karina lehajtotta a fejét. Dühösnek látszott.
- Tényleg azt hitted, hogy megúszhatod? - vigyorgott az öltönyös. - Akármennyire szeretnéd, Benedick nem az apád! Számára csak egy egyszerű kísérleti patkány vagy. Fogadd el!
- De ... azt mondta, hogy ... ,hogy szeret engem. - dadogta a lány.
- Hazudott! Miért szeretne egy olyan szörnyet,min te? - majdnem odarohantam ,hogy ellássam a fickó baját,de visszafogtam magam. Többet kell megtudnom. 
- Holnap Benedick is jelen lesz a kísérleten. Végig fogja nézni, ahogyan felvágják a gyomrodat és nem fog neked segíteni! - folytatta a fickó. 
- Fejezd be! Benedick szeret engem és a lányának tekint,ezért engedett szabadon! - Karina könnyei patakokban hullottak, tönkretéve így gyönyörű arcát.
- Akkor miért kínoz meg téged minden héten? - kérdezte gúnyosan a fickó és meg sem várva a lány válaszát, elviharzott. Karina lábai megremegtek, bármelyik pillanatban összerogyhatott volna. Összeszorította az ajkait, próbálta visszafogni szüntelenül potyogó könnyeit. Gyorsan odasiettem hozzá, majd megfogtam mindkét vállát és magam felé fordítottam a lányt.
- Mi folyik itt? 
- Nem tudsz te semmit! - Karina elfordította a fejét, hangja dühös volt. - Megmentettem az életedet, hálául pedig el akarsz pusztítani!
- Miről beszélsz? - a lány szemeit fürkésztem, viszont Ő nem bírt rám nézni. - Ki volt az a fickó?
- Miután elkaptak engem, egy cellában raboskodtam húsz évig. Nem kaptam se vért, se társaságot,se napfényt. Mivel vámpír vagyok, nem haltam bele, de pokolian fájt. Majd végre bejött hozzám egy férfi, a nevét már nem tudom. Elaltatott,majd mikor felébredtem, kikötözve találtam magam egy fehér szobában. Csak egy üvegfal volt előttem, mely mögül rengeteg ember engem figyelt.Hirtelen több tonnás vasgolyók repültek felém, a vérem ide-oda fröccsent, de a sebeim mindig begyógyultak pár nap után. Rá akartak jönni,hogy mikor fogok meghalni. - letörölte könnyeit,majd fojtatta. - Mikor a férfi meghalt, a fia vette át kutatás irányítását. Benedicknek hívják és azt mondta,hogy lányaként tekint rám és neki is fáj,hogy ezt művelik velem,de muszáj. - rám emelte könnyektől nedves szemeit, majd karjaimba vetette magát és zokogott. - Csak miatta bírtam ki a sok kínzást és megaláztatást. És miattad. Benedick azt mondta, ha szépen elviselek mindent, elenged,hogy találkozhassak veled. De csupán egy fél évre. 
Magamhoz szorítottam a lányt, kinek teste reszketett a sírástól. 
- Mikor megláttalak téged és Beccát, elvesztettem az eszem. - nézett fel rám. - Sajnálom ,hogy megöltem Vickit! Annyira sajnálom!
A régi Karina hirtelen eltűnt, előttem már csak egy sebzett lány állt, kit megkínoztak és eldobtak. Nem tudok már rá haragudni. Szorosan magamhoz húztam és simogatni kezdtem a hátát. Rossz volt így látni azt a lányt, akit egykor szerettem. 
Visszakísértem a szobájába, majd megvártam míg elalszik. Ott ültem az ágya mellett és figyeltem,ahogyan békésen szuszog. Könnyei felszáradtak,de szinte hallottam lelke sikolyát. Mikor már úgy tűnt,hogy Karina mélyen szunyókál, felálltam és az ajtó felé vettem az irányt.
- Ne menj el! - hallottam a lány halk suttogását. - Kérlek!
Nem tudtam mást tenni, megfordultam és lefeküdtem Karina mellé az ágyra.  A lány mellkasomra helyezte a fejét, mire közelebb húztam magamhoz. Pontosan úgy ,mint rég.