17.fejezet

17.fejezet

Visszatérés

*Becca szemszöge*

Feszült légkör települt a kocsira. Alec ült a volán mögött és görcsösen figyelte az utat, míg Karina próbálta elrejteni csupasz testrészeit Alec fekete pólójával. Szemem kettejük között cikázott és magyarázatra vártam, de úgy tűnt, azt nem kapok.

- Alec…? – kezdtem, mire a fiú kicsit megrándult, majd sóhajtott egyet és rám mosolygott.

- Nincs semmi baj. Mától nem aggódunk semmi miatt.

Bólintottam egyet, majd elmosolyogtam.

Vajon tényleg hihetek neki?

Kinéztem az ablakon és láttam, ahogyan a fák és bokrok elfutnak mellettünk. Az utcát csak az autó lámpája, és a telihold világította be.  Valahogy olyan megnyugtató érzés tőrt rám, ami elég abszurd a mostani helyzetünkben.  Karinára pillantottam, aki békésem szunyókált a hátsó ülésen.

Ki kell használnom az alkalmat!

Óvatosan Alec vállára hajtottam a fejemet, nehogy megzavarjam a vezetés közben, mégis megrezzent egy kicsit.

- Miért jöttél utánunk? – suttogta.

- Aggódtam érted.

- Meg is sérülhettél volna. – a fiú egyre görcsösebben fogta a kormánykereket, fogait pedig összepréselte. Felemeltem a karomat, kezemet pedig az övére helyeztem.

- Úgyis megmentettél volna. – mondtam halkan, majd egy puszit leheltem az arcára.

- Belehalnék, ha bármi bajod esne, ugye tudod?

- Persze, hogy tudom. – mosolyogtam. – De én erős vagyok ám. Nem sérülök meg olyan könnyen. Lehet, hogy nem vagyok annyira menő, mint egy vámpír, de túléltem Arthur iskolájában két évet. És még kettőt ki fogok bírni.  Mert te velem leszel…

- Mostantól mindig veled leszek. – mondta, majd megpuszilta a homlokomat. Boldogság könnyek szöktek a szemembe, és úgy éreztem minden vér az arcomba, fut.

*Karina szemszöge*

Alec közelebb hajolt Beccához, majd megpuszilta a homlokát. Hatalmas féltékenység játszott bennem, szemeimet pedig csípték a keserű könnyek. Visszafojtottam magamba a könnyeket, majd kinéztem az ablakon. A sötétségtől semmit nem lehetett látni.  

Miért fáj még mindig ennyire?

Eszembe jutott, mikor régen Alec és én minden nap találkoztunk. Mikor egyszer játékból megkérte a kezem.

Beccának meg sem kellett volna születnie.

Gyorsan felegyenesedtem, majd megráztam a fejem.

Mikre gondolok? Ez nem helyes. A mi időnk már lejárt, muszáj lesz Őt elengednem… muszáj. De hiszen, már megpróbáltam… Alec pedig… Alec… utánam jött.

Teljesen össze voltam zavarodva. Fejemet az ülésnek nyomtam, majd próbáltam aludni egy kicsit, de valahogy nem voltam álmos. Gondolataim Benedick felé kalandoztak, mire összeszorult a szívem.

Tudom, hogy rosszul bánt velem és többször megkínzott, de Ő mégis az apukám volt… még ha nem is a vér-szerinti.

Lehunytam a szemeimet, de mielőtt elaludhattam volna, az autó hirtelen megállt.

- Megérkeztünk. – mondta Alec, Becca pedig bólintott, majd mindketten kiszálltak, csak én nem mozdultam. A következő pillanatban kinyílott az ajtó, majd Alec kezei között találtam magam. Szorosan lehunytam a szemeimet, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet. A fiú erősen tartott a kezeiben, én pedig mellkasának nyomtam a fejem, és mélyem beszívtam az illatát. Vér, izzadság és citrom illata töltötte meg az orromat, majd elmosolyodtam.

- Elviszem a szobájába. – szólalt meg Alec, majd elindult velem és a lány kollégiumba tartott. Pár perc múlva óvatosan letett a kényelmes ágyra, majd betakart és megpuszilta a homlokomat. Szívem hevesen dobogott, kezeim pedig reszkettek.  Óvatosan kinyitottam a szememet és Alect kerestem, aki az ágyam szélén ült.

- Felébresztettelek? Sajnálom. – mosolygott, szemei mégis nedvesek voltak.

- Válassz, Alec! – mondtam magabiztosan, majd felültem. – Válassz!

- Miről beszélsz? – nézett rám értetlenül.

- Nem teheted ezt többé velem… velünk. Válassz! Válassz Becca és közöttem!