19. fejezet

19. fejezet
Vissza a mindennapokhoz?

*Becca szemszöge*

Hihetetlenül boldog voltam. Úgy éreztem bármire képes vagyok. Aleccel napról napra jobb és szorosabb a kapcsolatunk. Erre vártam már ... nem is tudom mióta. Talán azóta, mikor megpillantottam a torna teremben az évnyitó napján. Gondolataim csak úgy szárnyaltak minden irányba, míg az osztály főnök valami nyelvtani szerkezetekről zagyvált a tábla előtt. Alec megszorította a kezemet a pad alatt, majd mikor felpillantottam rá, elmosolyodott. Szívem hevesen vert és úgy éreztem belepusztulok a boldogságba. Hirtelen valami furcsa érzés kerített a hatalmába, mire automatikusan hátrapillantottam. Karinát láttam, ahogyan minket néz, majd gyorsan elkapja a fejét és újból a tanárra figyelt.
Istenem! Nem gondoltam Karinára ...
Lehajtottam a fejemet, majd vettem egy mély levegőt. Nehéz. Hihetetlenül nehéz. Annyira szeretem a mellettem ülő fiút, de így Karina érzései ... nagyon nehéz.

A szünetekben próbáltam nem feltűnően viselkedni Aleccel, hátha Karina meglát minket. Mikor az alagsorban láttam, ahogyan Alec megcsókolja Karinát ... az az érzés borzalmas volt, a lány pedig ezt érzi minden nap, mikor meglát minket. Odáig fajult a dolog, hogy egész nap Karinán járattam a kerekeimet és Alect alig vettem észre. Úgy éreztem belebolondulok ebbe a kialakult helyzetbe. Tényleg nagyon nehéz.
- Szia Karina! - kiáltottam, mikor megpillantottam Őt az udvaron. A lány felkapta a fejét, majd kicsit megszeppenve járatta rajtam tengerkék szemeit. - Gyere, egyél velünk!
Alec lassan mögém ért, Karina pedig alig láthatóan rázni kezdte a fejét, majd visszafordult az ebédjéhez, amit egyedül fogyasztott el. Aggódva pillantottam Alecre, aki vállat vont, majd leült egy padra. Úgy tűnt, nem érdekelte Karina, de ebéd közben végig Őt figyelte. Elmosolyodtam, mégis aggódtam. 
Nem ... Alec már az enyém.

* Karina szemszöge*

- Miért vagy még itt? - kérdezte unottan Arthur, miközben egy papír fecnit piszkált a padon.
- Talán baj?
- Nem, dehogy - pillantott rám a vastag keretes szemüvege mögül. - Nem érted el, amiért idejöttél. És nem hinném, hogy tanulni akarsz.
Dühösen lehajtottam a fejem, majd beleharaptam az alsó ajkamba, olyan erősen, hogy érezni kezdtem a vér ízét a számban.- Nincs hova mennem - sziszegtem.
- Azt hiszem tudod, Karina, hogy miért hoztam létre ezt az istenverte iskolát.
- Csak nem azért, mert szereted a gyerekeket? - kérdeztem gúnyosan.
- Vér bankot csinálok ebből az iskolából - mondta könnyedén, én pedig meg sem lepődtem. Eléggé ismertem már Arthurt, így az ilyen dolgok nem lepnek meg. - A vámpírok sokat fizetnek, akár egy pohár vérért is. Így a legfinomabb tanulókat a saját kezemmel szolgálom fel a vérszopóknak.
- És ez milyen szinten érint engem? - kérdeztem.
- Csak annyi, hogy ... Beccának elég ízletes vére van.
Felálltam, majd az ajtó felé vettem az irányt.
- Egy csapásra megszűnne minden gondod - folytatta a férfi. 
- Csinálj, amit akarsz! - sziszegtem dühösen, majd otthagytam. Dühös léptekkel trappoltam végig a kikövezett úton. Befordultam a lány kollégiumba, majd a szobám felé vettem az irányt, de hirtelen beleütköztem valakibe.
- Bocs - morogtam, majd mentem tovább, anélkül, hogy felnéztem volna.
- Karina? - hallottam egy ismerős hangot, mire megtorpantam. Megfordultam, majd megpillantottam az aggódó tekintetű Alect.
- Becca szobája az emeleten van - mondtam, majd a kilincsre tettem a kezem.
- Jól vagy? - kérdezte óvatosan, mire felnevettem.
- Teljesen - benyitottam a szobámba, de Alec megragadta a csuklómat és visszahúzott.
- Eressz el! - kiabáltam, majd durván leráztam magamról a kezét. Alec hátralépett egyet, szemei pedig szomorúságot árasztottak.
- Bocsi - kezdtem halkan. - Elég fáradt vagyok. - mondtam, majd halványan elmosolyodtam.
Abban a pillanatban nagyon gyengének éreztem magam. Mintha bármelyik pillanatban összerogynék.
- Elég sápadt vagy!
- Persze, hisz meghaltam - mondtam halkan, mert hangom nem volt képes nagyobb hang erőre. Beléptem a szobám ajtaján, de egy gondolat megállított.
Alecnek tudnia kell!
- Beszélnünk kell! - mondtam halkan, majd lélekben próbáltam felkészülni a most következő beszélgetésre.

* Alec szemszöge*

Karina csak mondta, amit hallott Arthurtól, én pedig nem bírtam megszólalni.
- Vér bankot? - motyogtam, mire a lány lassan bólintott. - És Beccának van a ...
- Te is megízlelted már, nem igaz? Igazán különleges vére van ... - folytatta volna, de akkor a lány hirtelen összerogyott és elterült a padlón.
- Karina! - kiáltottam, majd leguggoltam hozzá. Hangosan lélegzett és folyt róla a víz. Tudtam, mire van szüksége, de nem tudtam honnan szerezhetnék. Gyorsan felkaptam a lányt a karjaimba, majd Arthur irodája felé vettem az irányt.

- Karinának ... - rontottam be az igazgatói irodába, majd Arthur félbeszakított:
- Vérre van szüksége - mondta, majd felállt. - Már akkor láttam rajta, mikor fél órával ezelőtt beszélgettünk.
A férfi megfordult, majd a mögötte lévő hűtő táskából kivett egy tasak vért, majd odadobta nekem. Gyorsan kilyukasztottam, majd Karina szájába folyattam a tasak tartalmát, Ő pedig az utolsó cseppig megitta. Még mindig kábán feküdt a karjaimban, majd óvatosan letettem a fotelbe.
- Igaz, amit Karina mondott? - néztem Arthurra.
- Van egy sejtésem mit mondhatott. Ez a szín tiszta igazság. Végre megtudtad.
- Ezt nem teheted! - szorítottam ökölbe a kezem.
- Ne drámázz, Alec! Már évek óta működik ez a jól működő szervezet. Egy olyan fiatal vámpír, mint te, nem tehet semmit.
- Meg fogom védeni Beccát!
- Azt isten szerelmére, Alec! - kiáltott a férfi. - Nem körülötted és a barátnőid körül forog a világ. Szinte minden tanulótól szereztünk egy tasakra való vért. Bár némelyik nem tud róla. Beccától is van egy - mondta, majd keresgélni kezdett a hűtő táskában  majd felemelt egy tasakot, melyre kacifántos betűkkel rá volt írva ,hogy "Rebecca Benson."
- Amelyik vámpírnak ízleni fog a vére ... hát azután nem tehetünk már semmit - vonta meg a vállát, majd leült. 
Tehetetlennek éreztem magam. A düh teljesen szétáradt a testem minden porcikájában.
Hirtelen Karina megszólalt:
- Hacsak nem változtatod át Őt is.